Bemutatkozás:

Ha kíváncsi vagy, ülj fel a biciklidre és tekerj el olyan helyekre, ahol még soha nem jártál azelőtt. Koncentrálj arra az érzésre, amikor minden testrészed veled mozog és az enyhe izzadtságot csak a hónod alá kapó menetszél csillapítja.

Ha kíváncsi vagy, a hegy tetején ülj le egy sziklára, és engedd be magadba azt, ami körülvesz. Ne osztályozd, ne fotózd, ne értelmezd, csak élvezd, hogy a világ tetején vagy, és az, ami van, azért van, mert te akarod, hogy legyen.

Ha kíváncsi vagy, akkor hagyd el a biztonságot adó kikötődet és hajózz ki a nyílt vízre. Keress olyan szelet, ami szélesre dagasztja a vitorládat, és ami elvisz arra a szigetre, ahová mindig is el szerettél volna jutni.

INTERJÚK

Valaki, aki a hullámokon át tanít élni…
Könyvajánlóval egybe kötött interjú Radnóthy Szabolcs íróval

Könyvkritika – Radnóthy Szabolcs:
A hullámlovas

A hullámlovas

Hősünk átlagos irodista egy átlagos városban. Élete rutinszerű szürkeségben telik, amikor egyik nap egy cetlit talál a vigaszdíjként megvásárolt, porlepte szörfdeszkáján. Azt hiszi, csak tréfa, de a rajta szereplő rövid, két soros üzenet igazi telitalálat. Értetlenségét legyőzi a kíváncsiság, és amikor eszébe jutnak az utcájában végigmenő távhővezetékek, úgy dönt, hogy rálép a deszkára. Nem sejti, hogy ezzel olyan kalandokba keveredik, amelyek messzire repítik otthonától, de utazása során szerencsére nem marad egyedül. Hogyan találja meg a hazavezető utat? Erről szól ez a történet.

 

Részlet:

PROLÓGUS

– Rájöttem, hogy az élet tenger.

– Hogy érted?

– Egyszerre csendes és hangos. Viharos és morajló. Amikor a horizonton a végét keresed, rájössz, hogy se eleje, se vége. Néhol olyan mély, hogy megszédülsz, amikor belenézel, néhol meg olyan sekély, mintha csak egy pancsolásra kitalált, meleg vizű pocsolya lenne. Leülsz mellé, a tekinteteddel átöleled, de neki tökéletesen mindegy. Nem a barátod, de nem is az ellenséged. Olyan, mint egy örökmozgó: sosem áll meg. Mindig akad valami dolga, de hogy honnan jön és hová megy? Nem tudja senki.

– Nagyon költői. – ciccegett.

– Mindig is érdekelt, hogy miért vonzza az embereket a tenger. Valahányszor kisétálok a partra, mindig akadnak olyanok, akik csak ülnek a homokban és nézik. Fülelnek, mintha mondana nekik valamit. Egyszer én is feltettem neki a kérdéseimet, még jóval az eset előtt. Rengeteg kérdést.

– És? Válaszolt?

Szembefordultam vele, és nagy komolyan mondtam:

– Igen. Kis késéssel. Sőt találkoztam valakivel, aki ha nem lett volna, most nem ülök itt veled. Kíváncsi vagy a történetre?

– Rettentően! – válaszolta felcsillanó szemmel.

1

Február elején csillogott a szemem. Egy városban sétáltam, hogy melyikben, mindegy, manapság úgyis egyre megy. Itt is volt Starbucks, wifi, Ikea, hat sávot átívelő óriási zebra, de engem február elején az hozott lázba, hogy rendszeresen koptattam egy sima felületen az ujjbegyemet. Mióta vágytam egy okos telefonra, és tessék, két év hűséggel ingyen adtak egyet. A szürke utcákat járva a világ tágasra nyitotta kapuit, én pedig a full HD kijelzőtől elalélva az orromig merültem új telefonomon szöszmötölésben.

Rendszerint egy árnyékos, barátságtalan albérletbe tértem haza, amelyet egy édesanyám által hozott növénnyel osztottam meg. A növény nem szerette túlzottan a helyét, mert az ablakomat csak két órán át tisztelte meg a Nap. Hétről hétre nyomon követhető volt, hogy veszíti el az életkedvét. Dús lombozata gyérebbé vált, pozsgás levelei aszalódtak, smaragdzöldből sárgára színeződött. Az árnyék elszívta belőle az erőt. Tehetetlenül néztem, ahogy vegetált, egyre nagyobbakat lépve a megsemmisülés felé. Elszomorító látvány volt. Ekkora hatása van a Napnak? Vagy inkább a Nap hiányának? Olvastam, hogy ha nem éri bőrünket adott mennyiségű napfény, akkor nagyobb eséllyel alakul ki skizofrénia vagy depresszió, az angolkórról nem is beszélve. Eszembe jutott egy barátom élménybeszámolója, amiben ledér spanyol lányokról mesélt, akik barnára sült domborulataikat nem szégyellve, állítólag meztelenül rohangálnak a homokos tengerparton.

– Igen. El kell költöznöm innen – gondoltam. – Albérletet kell váltanom.

Több fényre, több színre vágytam. Egy olyan utcára, ahol fák nőnek ki a földből. Amikor csatornáztak és beazonosítottam az építésvezetőt, megkérdeztem tőle, miért nem lehet ide fákat ültetni? Azt mondta, mert az egész utca be van hálózva távhővezetékekkel. Bólogattam. Igen, akkor érthető. Igyekeztem belenyugodni, hogy a melegért cserébe fák helyett az aszfalton szétkent kutyaszart kell néznem.Vidéken nincs szükség emberekre. Legalábbis a többségükre. Egy traktor ellátja száz ember munkáját, én pedig olyan településről jövök, ahol nem egy, hanem sok traktor van, de egyik sem az enyém. Így avanzsálódtam vidéki gyerekből városi irodistává. A dolgom az volt, hogy napi nyolc órában szuggeráljam a monitort. Nem szükséges tudnod a cég nevét, helyét, sem azt, hogy milyen tevékenységet folytat, mert ez az egyetlen szó: irodista, mindent elmond arról, amit csináltam. Egy nagyon korszerű, fehér színű számítógépen dolgoztam, ami gyakorlatilag a monitorból állt, és a barátaim szó szerint megvesztek érte. Én utáltam. Uralta az asztalomat, égette a szememet, és merevítőt rakott a nyakam köré. Soha nem engedte, hogy másfele nézzek. Mindennap nyolc kemény munkaórára odaszögezett a székemhez, és a várva várt ebédszünetemre is csak azért engedett el, mert tudta, csakis így tudok tovább ülni előtte, mígnem egy nap, igaz, csak egy pillanatra, elveszítette felettem a hatalmát. Aznap a felhők nem kívántak lenni, és átengedték nekem a teljes égboltot, amely pamacsruhája hiányában szégyentelenül kék volt; olyan kék, hogy nem érzékeltem se az elejét, se a végét, és ez kellemes szédülésbe vitt. A lány, aki hetente kétszer bejárt meglocsolni az irodai növényeket, észrevette, hogy az ablakot bámulom, és a Zamioculcas, más nevén Agglegénypálma mögül kíváncsiskodva megkérdezte tőlem:

– Mit látsz odakint?

Kacagós hangja volt.

– Hát csak a kéket – válaszoltam neki a monitor előtt ülve.

Odalépett az ablakhoz, ő is kinézett rajta. Hosszasan figyelte, mi történik odakint.

– Ez igazibbnak tűnik. Sokkal érdekesebb – mondta eltűnődve.

– Igen – válaszoltam neki. – De az álmodozásért nem jár pénz.

– Pénz? – kérdezte zavartan, majd újra kezébe vette a locsolókannát, és csendben visszalépett az Agglegénypálma-rengetegbe. A kék égbolt színes foltként még őrizte egy ideig alakja körvonalát, aztán nem maradt helyette más, csak levegő. Ablakon beszűrődő fény. A pillanatnak vége lett.